| A közel 2000 főt számláló település a megye keleti részén, a 6-os számú fő közlekedési út mentén található.
A régészeti leletek tanúsága szerint már a neolit korban is voltak lakói. A római birodalom idején itt vezetett át az Eszéket (Mursa) Pécsen (Sopianae) át Budával (Aquincum) összekötő kereskedelmi és hadiút. Első írásos említése egy 1235-ből származó, II. András által kiadott okiratban található. A XIV. század elején a pécsváradi apátság jobbágyai lakják, majd a tolnai főesperességhez került. A területet 1470-ben Janus Pannonius szerezte meg a pécsi püspökség számára. A török fennhatóság idején a település városi (oppidum) rangra emelkedett. A XVIII. század elején az őslakos magyarok Váraljára és Zengővárkonyra költöztek át, helyüket pedig német telepesek foglalták el. A II. világháború előtt a lakosság szinte teljes egészében német volt, magyarok alig laktak a faluban. A háborút követően mintegy 200 családot telepítettek ki, és helyükre először Zalából és Debrecen vidékéről, majd a második hullámban a Felvidékről költöztettek át magyarokat.
A községben több műemléki védettségű épület található, így a Templom téren az 1771-ben épült barokk stílusú plébániatemplom, plébániaház és iskolaépület. Ugyancsak védettséget kapott a két barokk kápolna: a Vértizzadó Krisztus-kápolna (1749), a Haviboldogasszony-kápolna (1770) és a 6-os út mellett látható, a XIII. században épült román-gótikus Szent István-kápolna. A környéken két középkori vár romjai is megtalálhatók: a Várhegyen és a Réka-völgyben. Az utóbbi Skóciai Szent Margit szülőhelyeként vált nemzetközileg is ismertté. A település néprajzi értékeit a korábbi Gungl-féle kocsmában helyett kapott Német Tájház mutatja be.
A falutól kissé nyugatra lovaspanzió és lovasiskola létesült. |